kaja kategória bejegyzései

Halászlé, mexikói beafsteak, papapaya – nyelvelválasztás

Degeszre ettük magunkat a sok finom kajával, amit épp most költöttünk el egészségben a tiszteletbeli magyar konzulnál, Istvánéknál, akik egy szerencsés véletlen folytán csak 5 percre laknak tőlünk. A menü főszerzője István felesége, Bika Juli, aki a Nyugati Hírlevelet szerkeszti, és épp most tért haza egy moszkvai körútról.

A vacsoramenü vörösborral kezdődik és előételként egy tatár beafsteakre emlékeztető könnyű omlós hagymás ételt kapunk. A bélszín helyére babot képzeljünk (konzervben kapható refried beans), aztán tejföl, avokádókrém, stb. Mexikó után jön a magyaros fejezet, ami itt különösen felértékelődik: a halászlé önkéntes hala a harcsa (catfish), aztán paprikáscsirke túróscsuszával. Desszert kétféle is van, kiwi berries (mini kiwi, vagyis bogyónyi méretű kiwik, a felnőtt kiwi példányok minden jó tulajdonsgával megáldva, szőrös külső nélkül) és papaya (frissen szedett, extra nemes). Ja és persze francia csokikülönlegesség.

Igazi nemzetközi kajaharmónia. A-tól Z-ig. Na most aztán felköthetem a gatyát a kötényt, rajtunk a sor a vendéglátásban. Ehhez képest Attacs mondja ki helyettem ezt a gondolatot – nem mintha neki kellene ezen törnie a fejét. 🙂

Persze nemcsak haspókkodtunk, beszélgettünk is mindenféléről. Kétségtelenül jól esett másokkal magyarul beszélni 3 dimenzióban, nem skype-on vagy telefonon. Több mint négy hónapja vagyunk kint. Bár egymás között szinte kizárólag magyarul beszélünk, mégis plusz élményt jelent időről időre kitágítani egy egyelőre természetesebben nyelvre eső, jövő univerzumot. Hogy mikor ivódik be igazán az angol, nem tudom. Minden nap rengeteg nyelvi kulturális dolgot szívunk fel. Lassan kezdem megszokni, hogy a Thank you-ra azt mondjam, No problem/ It’s OK. Ráadásul a megfelelő hangsúllyal, intonációval és könnyedséggel. Vagy, hogy a helyi déli szokások szerint ne csak azt mondjam ‘Hello’, hanem azt, hogy ‘Hello, how are you?’ Amire aztán a válasz egyöntetűen ‘Fine’ vagy valami hasonló pozitív. És az udvarias visszakérdezés után egy ‘Get down to business’ fordulat jön, pl. elkészült e negyedévi jelentés, megküldték-e a szükséges dokumentumot, stb.. A ‘How are you’ kitétel olyan, mintha a kurta Jó napot helyett egy teljesebb Jó napot kívánok hangzana el. De ez déli dolog. New York-ban pl. nem szokás (ahogy hallom). Pláne nem egy liftben alkalmi utastársak körében. A kedvenc sztorim az, amikor az egyik itteni ismerősöm elment Amszterdamba és egy hajléktalannak pénzt adott. Ahogy előkészítette a pénztárcát, mosolyogva közeledett a hajléktalan felé egy ‘hello, how are you?’-val. Meg is kapta az őszintét. ‘Bad.’ Döbbenten mesélte el a sztorit. Azt hiszem sikerült elmagyarázni neki, hogy miért kapott egy valós, számára udvariatlan választ. És még egy dolog: napközbeni érintkezéseknél nem köszönnek el egymástól, ha aznap még találkoznak. És nem igazán szokás reggel munkába menet, megérkezés után kollégáknak automatikusan köszönni. Nem ritka, hogy bejönnek és beülnek a saját részlegükbe egy kurta ‘hello’ nélkül. Na ezt még mindig nem szoktam meg. És ebédszünetnél is elköszönök még…

Reklámok

Mi a titka a világ legjobb éttermének?

Vegyük most úgy, hogy a világ legjobb étterme valóban a Jacques Imo’s restaurant, ahogy a helyi New Orleans-iak állítják. Az sem biztos, hogy minden New Orleans-i lakos, vagy fesztiválzarándok szerint így van, de az a fiatal pár, aki minket tegnap meghívott oda, egészen biztosan így gondolja. Elenának és Grady-nek néhány napon belül lesz az egyéves házassági évfordulójuk és az egyik esküvői ajándékukat, egy százdolláros éttermi kupont vacsoráztunk le tegnap este. A ‚levacsoráztunk‘ és a ‚kupon‘ olcsó kekeckedésnek tűnik egy valós kulináris élménnyel kapcsolatban, de üzleti szempontból megállja a helyét.
Elena és Grady havonta-negyedévente egyszer elmennek a Jacques Imoba, számtalan barátjukhoz hasonlóan őket is úgy vitte el valaki, és már előre látják, hogy egyszer mi is oda hívjuk meg a barátainkat. Asztalt foglalni nem lehet telefonon, ezért már indulás előtt szól Grady, hogy kint kb. 1 órát fogunk várni, ne öltözzek nagyon melegen a légkondira készülve  – látja kezemben a bőrkabátot, amit a biztonság kedvéért magamhoz ragadok. Értetlenkedve hallgatom, hogy mitől jó egy étteremnek, ha asztalt sem lehet foglalni, aztán bevillan egy újságcikk, ami a kínai online szerepjátékosokról szólt. Ha a játékban meghaltak, Kínában egyetlen olyan földrajzi pont volt, ahol újra visszakaphatták az életüket az addigi élettörténetükkel, megszerzett tárgyakkal és képességekkel együtt, és ezért a teljes feltámadásért nemcsak többezren voltak hajlandók odautazni, hanem napokon át sorba is álltak, és közben beszélgettek. Rendkívül népszerű játék, akár a World of Warcraft, de egy plusz hosszasan beszélgetős – ismerkedős lehetőséggel.
A negyedórás autózás során egy teljes bevezetőt kapunk arról, hogy a New Orleans-iak imádnak enni, és szemben a többi amerikaival kifinomult ízlésük is van. Hogy a felső osztálybeliek, akik olyan gazdagok, amilyenek mi együttvéve sem leszünk (itt elnyomok magamban egy tiltakozást, miszerint határozott, ha-a-jóisten-is-úgy-akarja reményemet fejezem ki ennek ellentétére), szóval a gazdagok, akik többgeneráció óta itt élnek, valaha hatalmas ültetvényeik voltak, hezitálás nélkül megvendégelnek az otthonukban egy sörre/borra, nem zárkóznak el. Hogy a környék a helyi klímának köszönhetően tonnaszámra ontja magából a friss tengeri halakat, rákokat, a krokodilhúst, a zöldségeket, gyümölcsöket – minden itt van, és minden bőségesen elérhető. És persze megkapjuk az étteremről szóló első fejezetet is: a helyi csúcs és tophely, mindig tele van, most is tele lesz, pedig csak kedd van.
Odaérünk, tele van. Grady odaúszik a pulthoz, megrendeli az italokat, Elena jelzi, hogy négy főre kérünk egy asztalt. Amíg az italokra várunk az egyik pincérnő Elena nyakába borul széles mosollyal, elhadar valamit jókedélyűen, Elena bemutat minket, a pincérnő pedig rohan tovább ugyanolyan boldogan mintha egy olasz mama a legjobb kaját vinné ki 50 éhes szájú gyerekének. Az ‚olasz mama‘ jelen esetben egy szőkés bodorított, vagy a helyi páratartalomtól magától bodorult hajú harminc körüli lány, mediterrán temperamentummal, és természetesen áradó vendégszeretettel. Pedig valószínűleg már órák óta talpon van. A tömeget, az óriási hangzavart Elena túlkiabálva magyarázza, hogy a lány egyetemista, de itt esténként 200-300 dollárt is megkeres (mégegyszer: egy este), mert az itteniek nagyvonalúak a borravalóval, nem a szokásos 15%-os (!), hanem 20-30%-os borravalókat hagynak. A bárpult mellett állva egy alacsony köpcös alakra leszek figyelmes, aki nagy hangosan kiabálja kifelé menet, hogy olyan meleg van a konyhában, hogy mindjárt felmond. Ő Jacques, vagy Jack, a tulaj. Az ajtó melletti asztalnál hirtelen, mintegy meggondolva magát, megáll beszélgetni, végigkérdezi ki honnan jött, és meghívja az asztaltársaságot egy kör italra a saját kontójára. Elena megint lábjegyzetel, Jacques mindenkihez oda szokott menni, ki desszertet, ki whiskey-t, ki bort, ki salátát, vagy akár egy egész vacsorát kap ajándékba a ház urától. Szimpatikus a fazon, tele van élettel, ahogy az egész bohém hely is, a pincérek is, és a vendégek is. Mindenki könnyed és boldog zsúfoltságban mozog, hadonászik, és körbemosolyog. Extrém tetovált fazonok, pasztellszínű pólóingben, bézs bermudában lazító üzletemberek, komoly dzsesszdívának tűnő hatalmas hajóként mozgó fekete nők, klasszikus amerikai nyugdíjas, aranynyakláncos-teniszpólós házaspárok vagy klubtagok, fiatal párok és szinglik, aki él és mozog, és szereti a hasát mind itt van.
Bár bent légkondi van, és kint hőség, inkább kimegyünk, kiszorulunk. Szemközt a bejárattal egy Mardi Gras platós furgon, színesre fújva, a hátsó kereke ráolvadt a betonra. Sokat nem vezetik már, az étterem teraszaként funkcionál, ha sok a vendég, egy asztal és sámlik kerülnek a platóra. A vezetőülésen egy pár krokodilmintás plüsspapucs hever, körülötte számos ordító színű gyöngynyaklánc, a helyi fesztiválok kötelező kelléke, és egyéb nehezen beazonosítható tárgyak. Letelepszünk a plató mellé, Elenával gyümölcsös aromájú Syraz szőlőből készült vörösbort iszunk, Grady és Attila könnyebb sört. Istentelenül csípnek a szúnyogok, de végigvárjuk a sorunkat, valóban egy óra, amíg bejutunk. Közben a böjti időszakot megelőző többmillió turistát vonzó, és húshagyó kedden záruló Mardi Gras-ról esik szó, ami már egy héttel azelőtt kezdődik. Megtudjuk, hogy milyen jelmezük volt, mennyit és hogyan készültek rá. Egy vékony, idősebb hölgy, hóna alatt hatalmas füzettel kérdez minket, hogy mi vagyunk-e a 16 fős társaság, de nem mi, nekünk még várni kell. Amikor végre eljön a mi időnk, visszamegyünk a légkondicionált étterembe, itt – fellélegzünk – kellemes a klíma és a nagy tömeg ellenére könnyen, súrlódásmentesen bejutunk. Megzavarodom egy pillanatra, a konyhában vagyunk, de Grady és Elena megy tovább egy kellemesen megvilágított, félhomályos, de mégsem sötét teremben kapunk helyet. A falakon színes montázsok, keret nélküli kavalkádban, narancs, ciklámen, sárga fényű gyöngylampionok (a Mardi Gras újrahasznosított gyöngyeiből). Minden vendég a konyhán keresztül jut el az asztalához, ez lenyűgöz, rendkívül meggyőzőnek találom, akkor is, ha ideiglenesen egy nagyobb hőcellán kell átmenni. A szakácsok, kisegítők, pincérek nagy ‚Hello‘-val és ‚Hi‘-jal köszöntenek, mosolyognak, nem vicsorogva, csak simán, és csak egy pillanatra néznek fel a munkából. Azonnal kapunk 6 db sós-édes fokhagymás muffint, vagy olyan alakú pékképződményt, és hideg, de nem jeges vizet. Az étlap két hatalmas oldal, nem kell/ lehet elveszni a kínálatban. Minden főételhez kétféle köret jár (ez utóbbiakról kiderül, hogy két-két leveseskanálnyi adagról van szó, amit inkább csipegetésre szánnak a hatalmas adagnyi főétel mellé). Mind a négyen mást rendelünk, Attila kacsát, Grady csülökszerű marhahúst, Elena fürjet, én padlizsánt citromos tengergyümölcseivel. A főétel félóra múlva jön, addig még kapunk előételt (meg kell hagyni, nagyon finom a krokodilhús), és salátát rántottosztrigával a közepén. A pincérek folyamatosan utántöltik a vizespoharakat. Megérkezik a bárkának kinéző padlizsánom, és csodafinom. Lassan eszem, minden része jó, a tengeri cuccok hihetetlenül frissek, porhanyósak, az egyik hal hiperporózus csirkehusinak tűnik, de nem az. Az osztriga a nagykönyv szerint olvad a számban, nyoma sincs a várt gumiíznek, -állagnak, ellenben a citrom és a vaj eddig szokatlan harmóniáját élvezem. Ephemeral art – ez a kifejezés jut eszembe, és örülök, hogy itt vagyok, és eszem. Képtelen vagyok az egész kivájt és mesterien teletömött padlizsánt megenni, a maradékokhoz automatikusan hozzák a dobozt (azt hiszem ez az egyik legkevésbé környezetbarát szivacsos jellegű doboz, szinte mindenhol ez van). Még desszert jön ‚krém de buli‘ (na jó, igazából francia neve van, de még utána kell néznem hogy írják le, talán ‚créme de boulé‘). Van benne tejszínes ízű, talán vajas, cukros stb. Krém, teteje grillázs, mellette friss gyümölcsök. Az előételt, főételt rendeltük, az osztrigás étvágygerjesztő és a desszert viszont a ház ajándéka. A számla épp 100 dollár, itallal – étellel. Vendéglátóink nem hagyják, hogy beleadjunk pénzt, pedig lenne mibe: busás 30%-os borravalót tesznek az esküvői ajándékkupon mellé. 11 felé végzünk, végigbeszélve a ti és mi hogyan ismerkedtetek, -tünk meg kérdését, a webes tevékenységek alapján rekonstruálható identitásét, a kedvenc filmekét és azok idézését, kiderül, hogy Elena a gyermekosztályon, a kardiológián dolgozik, és jógát tanít, és hogy Grady is jógázgat, és talán Kaliforniába megy őssejtkutatni, ahogy Attila is tervezi. Mindenféléről szó esett, és mindenfélét ettünk. Mire kiérünk, már csendes az étterem, szinte kiürült.
Még biztos visszatérünk egyszer, talán veletek. Meg kell kérdeznem Jacques-ot is, hogy hogy is van ez az étterem dolog, hogy indult, és nőtt a New Orleans-i Riverbend negyedben, kik járnak ide, ki istápolja a vendégeket, ha ő nyaral, hogy alakult ki a kínálat, miért csak egy mosdó – egy WC van az összes vendégre, miért várnak türelmesen az emberek, és ez mennyiben fokozza vagy csökkenti az ételek ízét, mik a jövőbeli tervek, és egyáltalán: szerinte mitől van minden este zsúfolásig tömve.

New Orleans Wal-Mart, kisebbségben és kerti parti

Nincs még netünk, ezért itthon írom wordbe: ma a banánfa és citromfa és óriás tölcsérvirág, és kerítésen rohanó mókus, és (valaki egy növényhatározót) lila, piros, kék stb. színben pompázó supersize virágok között költöttük el a vacsoránkat. Eddig a kellemes Gerald Durell jelenet, valamint a gyarmatbirodalmi időket idéző dúsnövényzetbe helyezett fehérasztalos vacsora.
A hely igaz pompás, de amit kajának vettünk a WalMartban (az amcsi Tesco-ban), az, khm, hááát, szóval nem olyan. Mondták mások is, tudtuk is, hogy lehet/biztos, hogy ilyesmire kell számítani, az amerikai kultúrkritikának és hagyományos része az egészségtelen kaják szapulása, de sose lehet tudni. Végül is van jó hamburger is, és a sült krumplijuk eddig csalhatatlanul finom volt, és eredeti. Ha amerikaiak kérdezték, hogy hova megyünk az USA-ba, és megtudták, hogy New Orleans-ba, mindenki elismerően szólt a kajáról (‚Good food‘). Jó persze, a bolti kaja távolról sem emlékeztet a valóban finom éttermi tengeri halfalatokra. Amit vettünk az pánamerikai szupermarket kaja, és nem a helyi éttermi vagy akár bolti specialitás.
Elméletben hús, pirítós és saláta volt betervezve. Ebből lett kalács, forró kenyér és valami ropogós zöld cucc. Hús: barna cukorba és maple szirupba áztatott sonkaszelet – nem viccelnek a cukorral. Ha valami cukros, nyakig az. Ezt már abból is kitalálhattuk volna, ahogy a késztorták kinéztek. Az otthoni bugyirúzsaszín és halványsárga klasszikus lakodalmi gipszkarton jellegű torták, itt pink, UV zöld-kék-lila-piros-almazöld stb. színekben kaphatók. Tény és való, a húst nem ők rakták a bevásárlókocsiba, én voltam az, aki ránézett és a WalMart rohanásban bevágtam az óriás babkonzervek, és az XXL-es öntetek közé. A hús helyett így kalácsot ettünk, amíg az idegenkedést legyőzte az ‚ételt nem dobunk ki‘ túlélési egyparancsolat.  Saláta: a csendes, szolídnak indult mix saláta tartalma lédús – zamatmentesített alma, ugyanolyan semmilyen, de ropogós jégsaláta, ami tuningolásra jó, saláta érzet keltésre, de szintén nem túl karakteres az ízvilága, nem is ezért vesszük. A hűtőben viszont ott áll még egy csomó lehetőség, ezért belekerül paprikás olívabogyó, reszelt sajt (ötféle olasz sajt, előreszelve, összecipzárazható zacskóban), sűrű ezersziget salátaöntet (sok keményítővel), stb.
Pompás vacsink volt, több mint trópusi ízekkel, alig várom, hogy a többi szerzeményünket is végigkóstoljuk. Elvégre tudnom kell, hogy mit nem tudunk megenni az elkövetkező másfél évben. A vadédes kalácshusi mellé járt a sápadt, puha tószt. Forró kenyér, oké. Nem árt végigpirítani mégegyszer a kenyeret. Ami nem sima kenyér, mert előre szeletelt, és előre kent fokhagymás fűszeres vajjal. Ez utóbbit nem tudtuk, szintén nem volt idő a csomagolást részletesen tanulmányozni zárás előtt 10 perccel. Még a párnákat, ruhaszárítót, és a bicajokat is meg kellett keresni a hipermarketben.
A saláta is inkább érdekes volt, de mindet megettük, a ‚szemben az amerikaiakkal, mi egészségesen étkezünk‘ biztos, és elbizakodott tudatával. Egyébként tényleg rengeteg duci, elhízott, hízásbanlevő, termetes, tekintélyes körméretű ember van. Nagyon kedélyesek, ahogy azt még Luca és Gergő meg is mondta előre.
Kicsit kisebbségben vagyunk köztük. Köztük is. A buszon, a kávézókban, gyorsétkezdékben, a hotelek recepcióin, és a szállodavendégek között (nemcsak a háromcsillagosban). 60-95%-ban afroamerikai fekete emberek vesznek körül. Általában az egyetemen nem ez a helyzet, leszámítva az étkezdében dolgozókat, de ma középiskolások nézték meg a Tulane egyetemet, ahol az egyik osztályban 22 fekete és 4 fehér diák van. Attila laborjában pedig teljes a nemzetköziség. A New Orleans-iek, feketék, hispánok, fehérek nagyon kedvesek, segítőkészek, alig-alig látni rosszindulatot, inkább munkaunalmat, vagy a déli hőséghez alkalmazkodó lassúságot lehet tapasztalni, mint rosszakarást. Persze a biztonságosabb környékeken mozgunk csak, úgyhogy a lepusztult kerületeket, baseball sapkás, farmeres hajléktalanokat, dealereket csak a buszból látni. Valamelyik blogger épp most írta, hogy elege van New Orleans-ból, a humid városból, ahol egy héten belül minden napra jutott egy rossz hír a közvetlen ismerősi köréből, gyilkosság, rablás, támadás stb.
Nem akarom azt tudni, amit ő tud. Másmilyennek szeretném New Orleans-t. Tudni szeretném, hogy akik évtizedek óta itt élnek, mit tudnak, miért szeretik itt az életet. É sszeretném megúszni erőszak nélkül.