Garden District kategória bejegyzései

Űrkabócák New Orleans-ban

Jópár olyan hely van az USA-ban (is), ahol a kabócák uralják az utcai atmoszférát. New Orleans kertvárosa és felsővárosa is ilyen hely. A kabóca, hasonlóan a futrinkához, a zsizsikhez, a cserregő kubrikhoz, aranyosan hangzik, de egy igen csúf bogár. Bogárka.
Elképzelhetetlen elektronikus zsongás veszi kezdetét egyik percről a másikra, ami leginkább egy David Lynch filmhez, vagy egy Kubrik 2001 Űrodüsszeiához illik. Fel sem foghatom, hogy a Wikipedia miért azt írja, hogy a kabócák dalát a filmkészítők a pátosz, a csend érzékeltetéséhez használják. Ha csend, akkor a nyomasztó csend.

Irdatlanul hangos kórus, gondolhatnánk, holott kb. 1-2 kabóca is elég ahhoz, hogy két ember beszélgetését elnyomja. Az elektronikus zümmögés hullámokban erősödik és halkul, mintha egy bádogkupola alatt ülnénk mechanikus hipnózisban.

A hang körülbelül ilyesmi:

Egyébként emberre ártalmatlanok, sőt gyógyításhoz is használják őket a távolkeleti medicináknál, illetve Ausztráliában, Malajziában, Kongóban stb. meg is eszik a húsosabb kabócákat. Ebből a mai napig nem tanultak, továbbra is hangosnak álcázzák magukat a magnóliafák lombjában.

A Mi jut eszedbe New Orleans-ról c. kvíz top tíz válaszában benne lennének a kabócák. Valahogy az egész kabócadelej nagyon beleillik New Orleans különleges sötéten kavargó kultúrájába, a vuduba, a temetőtúrákba, a mocsár szellemvilágába, stb. Jut eszembe, itt a Piroska és a farkas természetesen Piroska és a krokodil változatban ismert.

Reklámok

Mi a titka a világ legjobb éttermének?

Vegyük most úgy, hogy a világ legjobb étterme valóban a Jacques Imo’s restaurant, ahogy a helyi New Orleans-iak állítják. Az sem biztos, hogy minden New Orleans-i lakos, vagy fesztiválzarándok szerint így van, de az a fiatal pár, aki minket tegnap meghívott oda, egészen biztosan így gondolja. Elenának és Grady-nek néhány napon belül lesz az egyéves házassági évfordulójuk és az egyik esküvői ajándékukat, egy százdolláros éttermi kupont vacsoráztunk le tegnap este. A ‚levacsoráztunk‘ és a ‚kupon‘ olcsó kekeckedésnek tűnik egy valós kulináris élménnyel kapcsolatban, de üzleti szempontból megállja a helyét.
Elena és Grady havonta-negyedévente egyszer elmennek a Jacques Imoba, számtalan barátjukhoz hasonlóan őket is úgy vitte el valaki, és már előre látják, hogy egyszer mi is oda hívjuk meg a barátainkat. Asztalt foglalni nem lehet telefonon, ezért már indulás előtt szól Grady, hogy kint kb. 1 órát fogunk várni, ne öltözzek nagyon melegen a légkondira készülve  – látja kezemben a bőrkabátot, amit a biztonság kedvéért magamhoz ragadok. Értetlenkedve hallgatom, hogy mitől jó egy étteremnek, ha asztalt sem lehet foglalni, aztán bevillan egy újságcikk, ami a kínai online szerepjátékosokról szólt. Ha a játékban meghaltak, Kínában egyetlen olyan földrajzi pont volt, ahol újra visszakaphatták az életüket az addigi élettörténetükkel, megszerzett tárgyakkal és képességekkel együtt, és ezért a teljes feltámadásért nemcsak többezren voltak hajlandók odautazni, hanem napokon át sorba is álltak, és közben beszélgettek. Rendkívül népszerű játék, akár a World of Warcraft, de egy plusz hosszasan beszélgetős – ismerkedős lehetőséggel.
A negyedórás autózás során egy teljes bevezetőt kapunk arról, hogy a New Orleans-iak imádnak enni, és szemben a többi amerikaival kifinomult ízlésük is van. Hogy a felső osztálybeliek, akik olyan gazdagok, amilyenek mi együttvéve sem leszünk (itt elnyomok magamban egy tiltakozást, miszerint határozott, ha-a-jóisten-is-úgy-akarja reményemet fejezem ki ennek ellentétére), szóval a gazdagok, akik többgeneráció óta itt élnek, valaha hatalmas ültetvényeik voltak, hezitálás nélkül megvendégelnek az otthonukban egy sörre/borra, nem zárkóznak el. Hogy a környék a helyi klímának köszönhetően tonnaszámra ontja magából a friss tengeri halakat, rákokat, a krokodilhúst, a zöldségeket, gyümölcsöket – minden itt van, és minden bőségesen elérhető. És persze megkapjuk az étteremről szóló első fejezetet is: a helyi csúcs és tophely, mindig tele van, most is tele lesz, pedig csak kedd van.
Odaérünk, tele van. Grady odaúszik a pulthoz, megrendeli az italokat, Elena jelzi, hogy négy főre kérünk egy asztalt. Amíg az italokra várunk az egyik pincérnő Elena nyakába borul széles mosollyal, elhadar valamit jókedélyűen, Elena bemutat minket, a pincérnő pedig rohan tovább ugyanolyan boldogan mintha egy olasz mama a legjobb kaját vinné ki 50 éhes szájú gyerekének. Az ‚olasz mama‘ jelen esetben egy szőkés bodorított, vagy a helyi páratartalomtól magától bodorult hajú harminc körüli lány, mediterrán temperamentummal, és természetesen áradó vendégszeretettel. Pedig valószínűleg már órák óta talpon van. A tömeget, az óriási hangzavart Elena túlkiabálva magyarázza, hogy a lány egyetemista, de itt esténként 200-300 dollárt is megkeres (mégegyszer: egy este), mert az itteniek nagyvonalúak a borravalóval, nem a szokásos 15%-os (!), hanem 20-30%-os borravalókat hagynak. A bárpult mellett állva egy alacsony köpcös alakra leszek figyelmes, aki nagy hangosan kiabálja kifelé menet, hogy olyan meleg van a konyhában, hogy mindjárt felmond. Ő Jacques, vagy Jack, a tulaj. Az ajtó melletti asztalnál hirtelen, mintegy meggondolva magát, megáll beszélgetni, végigkérdezi ki honnan jött, és meghívja az asztaltársaságot egy kör italra a saját kontójára. Elena megint lábjegyzetel, Jacques mindenkihez oda szokott menni, ki desszertet, ki whiskey-t, ki bort, ki salátát, vagy akár egy egész vacsorát kap ajándékba a ház urától. Szimpatikus a fazon, tele van élettel, ahogy az egész bohém hely is, a pincérek is, és a vendégek is. Mindenki könnyed és boldog zsúfoltságban mozog, hadonászik, és körbemosolyog. Extrém tetovált fazonok, pasztellszínű pólóingben, bézs bermudában lazító üzletemberek, komoly dzsesszdívának tűnő hatalmas hajóként mozgó fekete nők, klasszikus amerikai nyugdíjas, aranynyakláncos-teniszpólós házaspárok vagy klubtagok, fiatal párok és szinglik, aki él és mozog, és szereti a hasát mind itt van.
Bár bent légkondi van, és kint hőség, inkább kimegyünk, kiszorulunk. Szemközt a bejárattal egy Mardi Gras platós furgon, színesre fújva, a hátsó kereke ráolvadt a betonra. Sokat nem vezetik már, az étterem teraszaként funkcionál, ha sok a vendég, egy asztal és sámlik kerülnek a platóra. A vezetőülésen egy pár krokodilmintás plüsspapucs hever, körülötte számos ordító színű gyöngynyaklánc, a helyi fesztiválok kötelező kelléke, és egyéb nehezen beazonosítható tárgyak. Letelepszünk a plató mellé, Elenával gyümölcsös aromájú Syraz szőlőből készült vörösbort iszunk, Grady és Attila könnyebb sört. Istentelenül csípnek a szúnyogok, de végigvárjuk a sorunkat, valóban egy óra, amíg bejutunk. Közben a böjti időszakot megelőző többmillió turistát vonzó, és húshagyó kedden záruló Mardi Gras-ról esik szó, ami már egy héttel azelőtt kezdődik. Megtudjuk, hogy milyen jelmezük volt, mennyit és hogyan készültek rá. Egy vékony, idősebb hölgy, hóna alatt hatalmas füzettel kérdez minket, hogy mi vagyunk-e a 16 fős társaság, de nem mi, nekünk még várni kell. Amikor végre eljön a mi időnk, visszamegyünk a légkondicionált étterembe, itt – fellélegzünk – kellemes a klíma és a nagy tömeg ellenére könnyen, súrlódásmentesen bejutunk. Megzavarodom egy pillanatra, a konyhában vagyunk, de Grady és Elena megy tovább egy kellemesen megvilágított, félhomályos, de mégsem sötét teremben kapunk helyet. A falakon színes montázsok, keret nélküli kavalkádban, narancs, ciklámen, sárga fényű gyöngylampionok (a Mardi Gras újrahasznosított gyöngyeiből). Minden vendég a konyhán keresztül jut el az asztalához, ez lenyűgöz, rendkívül meggyőzőnek találom, akkor is, ha ideiglenesen egy nagyobb hőcellán kell átmenni. A szakácsok, kisegítők, pincérek nagy ‚Hello‘-val és ‚Hi‘-jal köszöntenek, mosolyognak, nem vicsorogva, csak simán, és csak egy pillanatra néznek fel a munkából. Azonnal kapunk 6 db sós-édes fokhagymás muffint, vagy olyan alakú pékképződményt, és hideg, de nem jeges vizet. Az étlap két hatalmas oldal, nem kell/ lehet elveszni a kínálatban. Minden főételhez kétféle köret jár (ez utóbbiakról kiderül, hogy két-két leveseskanálnyi adagról van szó, amit inkább csipegetésre szánnak a hatalmas adagnyi főétel mellé). Mind a négyen mást rendelünk, Attila kacsát, Grady csülökszerű marhahúst, Elena fürjet, én padlizsánt citromos tengergyümölcseivel. A főétel félóra múlva jön, addig még kapunk előételt (meg kell hagyni, nagyon finom a krokodilhús), és salátát rántottosztrigával a közepén. A pincérek folyamatosan utántöltik a vizespoharakat. Megérkezik a bárkának kinéző padlizsánom, és csodafinom. Lassan eszem, minden része jó, a tengeri cuccok hihetetlenül frissek, porhanyósak, az egyik hal hiperporózus csirkehusinak tűnik, de nem az. Az osztriga a nagykönyv szerint olvad a számban, nyoma sincs a várt gumiíznek, -állagnak, ellenben a citrom és a vaj eddig szokatlan harmóniáját élvezem. Ephemeral art – ez a kifejezés jut eszembe, és örülök, hogy itt vagyok, és eszem. Képtelen vagyok az egész kivájt és mesterien teletömött padlizsánt megenni, a maradékokhoz automatikusan hozzák a dobozt (azt hiszem ez az egyik legkevésbé környezetbarát szivacsos jellegű doboz, szinte mindenhol ez van). Még desszert jön ‚krém de buli‘ (na jó, igazából francia neve van, de még utána kell néznem hogy írják le, talán ‚créme de boulé‘). Van benne tejszínes ízű, talán vajas, cukros stb. Krém, teteje grillázs, mellette friss gyümölcsök. Az előételt, főételt rendeltük, az osztrigás étvágygerjesztő és a desszert viszont a ház ajándéka. A számla épp 100 dollár, itallal – étellel. Vendéglátóink nem hagyják, hogy beleadjunk pénzt, pedig lenne mibe: busás 30%-os borravalót tesznek az esküvői ajándékkupon mellé. 11 felé végzünk, végigbeszélve a ti és mi hogyan ismerkedtetek, -tünk meg kérdését, a webes tevékenységek alapján rekonstruálható identitásét, a kedvenc filmekét és azok idézését, kiderül, hogy Elena a gyermekosztályon, a kardiológián dolgozik, és jógát tanít, és hogy Grady is jógázgat, és talán Kaliforniába megy őssejtkutatni, ahogy Attila is tervezi. Mindenféléről szó esett, és mindenfélét ettünk. Mire kiérünk, már csendes az étterem, szinte kiürült.
Még biztos visszatérünk egyszer, talán veletek. Meg kell kérdeznem Jacques-ot is, hogy hogy is van ez az étterem dolog, hogy indult, és nőtt a New Orleans-i Riverbend negyedben, kik járnak ide, ki istápolja a vendégeket, ha ő nyaral, hogy alakult ki a kínálat, miért csak egy mosdó – egy WC van az összes vendégre, miért várnak türelmesen az emberek, és ez mennyiben fokozza vagy csökkenti az ételek ízét, mik a jövőbeli tervek, és egyáltalán: szerinte mitől van minden este zsúfolásig tömve.

Kertvárosi fotók

Itt lakunk New Orleans-ban,. A kertvárosi utcák tele vannak páfrányokkal és általában kettő db mókussal, akik sokszor az eldobott csokipapírt majszolják, vagy egymással kergetőznek. Attila szerint ez ‘az itteni Zugló.’

Fafonat

És akkor itt egy utcarészlet is. Képen annyival jobb, hogy a hőséget kényelmesebb hozzáképzelni. Irdatlanul tikkadt szöcskenyájak idő van, gyöngyökben patakzik perceken belül a víz rólunk. A járda két oldala között barna kisgyíkok cikáznak át és vissza (bár az is lehet, hogy azok már teljesen másik gyíkok), nagyon magas a mellső lábuk és könnyedén ugranak vízszintesről függőleges felületre.). Lencsevégre még nem sikerült kapni. Ahogy a száguldozó mókusokat sem.

Atta kertváros

Végül itt egy jellegzetes Katrinás kép, ez két szépen felújított ház között van. Egyáltalán nem ritka látvány a szépen rendezett oszlopos, kúria jellegű házak között egy-két teljesen kihalt, megfeketedett, esetleg gerendákkal aládúcolt romház. Csótányokat eddig még csak a hátukra fordulva, döglötten láttunk, de állítólag olykor bejönnek a házba vízért. Remélem nem kell latba vetnem a közeli pharmacy-ban vásárolt, természetesen brutál nagy méretű hangya- és csótányirtónkat (ants&roaches, instantly kills).

katrina house corner

Szóval a környék nagy része biztonságos és barátságos, akadnak fekete foltok, néha-néha rosszabb arcok is, de többségében csak mini ölebes futókat, szélesen vigyorgó hi-how-are-you-doing arcokat látni.

New Orleans kertvárosa, és ügyintézés

Csütörtök este találkoztunk Michelle-lel, a ház egyik lakójának (Steve, akinek a bejárati ajtaja mellett egy begipszelt lábú Buddha szobrocska van) a barátnőjével. Itt élt egész életében, a családjuk már negyedik generáció óta beszállítója a helyi vendéglátósoknak (hűtőgépeket, konyhai berendezéseket, fogasokat stb. adnak el az éttermeknek). Ő maga olasz, francia, német származású, de Palermóban csalódott, pedig régóta készült rá lelkesen, hogy ősei helyét felkutassa.

A WalMartban egyébként kb. 70.000Ft-ot hagytunk ott, két bevásárló kocsit tömtünk tele (Attila állítólag csak egy sajtöntetet vett, bár a barna cukrot is neki vettük, egy párna is van a feje alatt éppen, és a húsok többségét is ő eszi majd meg, na meg WC papír, antibakteriális majdnemmindentkiírtószer is kell minden háztartásba – ilyesmik. De ezeket, úgy látszik, csak az én kedvemért passzírozom a kocsiba). Nem taxis, hanem egy munkanélküli vitt haza az autóján, mellékkeresetként, és tisztességes áron. Mesél valamit a Katrináról, de nem nagyon érteni az artikulálását. Kérdezem, hogy lett munkanélküli. Valamilyen gépet elloptak tőle, talán fű- vagy sövénynyírót, nehezen érteni.

Az biztos, hogy a kertvárosban rengeteg kerti munka akad bevándorlóknak, kétkezieknek, profi és hobbikertészeknek. Adnak a ház körüli dzsungelkölteményekre: pálmákkal, gyümölcsfákkal, díszfüvekkel, páfrányokkal, futókkal övezik a többnyire tornácos, fehér oszlopos házakat, amiket az általában rossz közbiztonság ellenére csak a rendezett kerti színpadkép, vagy egy alacsony kis sövénysor, esetleg egy szellősebb kovácsoltvas kerítés választ el az úttól. Kis időbe telik, amíg az ember észreveszi a nyírt gyepbe szúrt 20×30 cm-es kis fémtáblákat, hogy melyik házat melyik security szolgáltató védi. Van, amelyiket a helyi T-Online a Bellsouth lát el biztonsági védelemmel – gondolom volt piaci lehetőség a kábelszolgáltatónak ezen a téren is terjeszkedni. Elegáns, nem hivalkodó megoldás. Nem tudom, mennyire hatékony. A házinéninknél nem ilyen van. Az öreg terebélyes fasorok közt húzódó minipaloták, kúriák többsége a gyapotszedő idők uraságait és intézőit juttatja az ember eszébe, meg Tarát, és Scarlett O’Harát az Elfújta a szélből. Délen vagyunk nem vitás. De New Orleans-ban, ezért mégsem úgy amerikaiak a dolgok, ahogy azt egyszerű lenne elképzelni. A feketék tisztes pozíciókat töltenek be, és ahogy már mondtam, mi is főként feketékkel érintkezünk a napi ügyintézés nagyrészében. A bankban is fekete az ügyfélszolgálatosunk, amikor másfél órán keresztül nyitjuk a Capital One bankszámlát, amiért cserébe akciósan egy barkácskészletet kapunk (valószínűleg Tesco minőségben, de örülünk neki, ezzel is épül az amerikai életünk). A lány érthetően beszél, a monitort felénk fordítva mutatja be a kötelező prezentációt, hogy most mit kapunk, mi lesz, mit írunk alá, mit választhatunk stb. Minden nagyon érthető, még akkor is ha csak feleennyire beszélnénk angolul. Nem csodálkoznék, ha jövőre már külön banki téjékoztató rajfilmek készülnének, ahogy a repülőn is animációs filmen nézhetjük meg a biztonsági tudnivalókat. A másfél óra hosszas, de nincs olyan pont, ahol a lány hibájából húzódna a dolog, látszik, hogy maga a banki folyamat áll ennyi lépésből. Pontosabban van egy névelírás, de azt is rendezi gyorsan. Itt folyamatosan, és sok mindent betűzni kell, abszolút a hétköznapok része. Szerencsésnek érzem magam az Anna névvel, amikor látom, hogy Attilának a kereszt- és családneve is kihívás a helyieknek. Egy kisebb nemzetközi útlevéllel felér.
A bankszámlához kell egy helyi állandó lakcím. Társadalombiztosítási szám nem kell. Az viszont igen, hogy a Társadalombiztosító erről egy írást állítson ki (ún. Negative verification). Ha nincs írás arról, hogy az USA, munkahely hiányában, nem tud TB számot hozzád rendelni, nincs bankszámla. Ha nincs munkahely, általában nincs állandó lakcím (nem szívesen adnak ki hosszú távra lakást munkanélkülinek, hacsak 2-3 hónap foglalót plusz az első havidíjat le nem teszi – persze nem aranyszabály, de logikusnak tűnik). Ha nincs TB szám, nemzetközi jogsid még lehet, de helyi már nem – és a legtöbb helyen ennek az azonosítóját kérik. Például az energiaszolgáltatók, vagy a mobilszolgáltatók, vagy az internetszolgáltatók. Most épp az energiaszolgáltatóval próbáljuk elfogadtatni a helyzetet (Attilának mint alkalmazásban álló kutatónak csak 30 munkanapon belül készül el a TB kártyája, és addig nincs végleges TB száma, ami kellene a víz-gáz-áram átiratásához, a kb. 20.000Ft-os foglalón felül). Szóval ilyen hullahoppkarikákon keresztül bújkálunk a bürokrácia rendszerében. A helyiek is ismerik a problémát, az egyikük azt mondja, hogy ‚ha szívinfarktusban meghalok, meghagytam a férjemnek, kerüljön az újságok címoldalára, hogy az energiszolgáltatók adminisztrátorai vittek sírba.‘
Viszont van már a kötelező betegbiztosításunk, azaz medical insurance-ünk mellé (Attiláéba belead a munkaadó egyetem is, az enyém viszont teljesen a családi kasszából megy), egy szintén kötelező hullahazaszállítási és egy kilakoltatási biztosításunk is (repatriation and evacuation). És meglepetésszerűen ez 5 perc alatt megvolt online. Jó lett volna a többi sürgős és halaszhatatlan papírügyet is így, ennyi idő alatt, ilyen hatékonysággal intézni, virtuálisan.

Elnézve a helyi viszonyokat, egyre bizakodóbban nézek új álláslehetőségeket. Ha minden jól megy, akkor találok a Tulane egyetemen állást. De annak is megvan a maga többhetes/hónapos átfutási ideje. Nem baj, van még addig néhány admin körünk, amit le kell futni. Jó lenne pl. egy helyi Cingular mobilelőfizetést szerezni, mert emailben még em elég hatékonyak a dolgok. Pláne, hogy otthoni internetünk sincs még. Az még Budapesten kiderült, hogy az amerikaiak (nemhogy többsége, még a webhasználók ügyesebbje sem) nem igazán ismerik és használják a VOIP-ot, még a skype-ot sem. És arra sem ugranak, hogy ingyenes. Nem értem valahogy. Vagy igen?

Viszont szombatra, a pihenés és a végre érdemi meló mellé, van egy aranyos ismerkedős programunk: egy piknikra visznek ki minket a szomszédos tó mellé (Lake Pontchatrain – ponszötréjn), ahol saját termelésű borokat is lehet venni, és egy jazz rezesbanda is játszik majd. Van valahol egy hatalmas lápvidék is a közelben, ahol mocsártúrára lehet menni, valószínűleg krokodilok lazulnak a dagonyában, meg korkodilméretű szitakötők/szúnyogok döngicsélnek a levegőben. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Ma, péntek reggel voltam először egyedül és önállóan New Orleans utcáin, a napsütötte (gatyarohasztó) és zöld (dzsungelhusi) kertvárosban. Kb. 40-50 perc gyalog otthonról a Prytania streetről a Tulane egyetem. Itt vannak a főbb egyetemi épületek, és innen indul az egyetemi busz is a belvárosba. Attila ezzel az ún. ‚shuttle bus‘-szal ingázik az egyetem belvárosi orvosi-biológiai épületegységeibe, egy barna kockakomplexbe.