Mosás, szárítás, mángorlás

Ez a poszt kifejezetten levélnek indult, de aztán átmásoltam ide.

Itt most tombol a nyár, de még ennél is lesz melegebb, már nehéz elképzelni, hogy hova szökik tovább a higanyszál, és hova rohad ránk a ruha. Naponta 2-3x váltunk pólót minimum, egy póló még a reggeli 20 perces biciklizésnél elfogy, aztán bentre is kell egy, aztán alváshoz is egy, és a köztes eseményekre is.

Szinte minden nap mosnék, ha meg tudna száradni egy nap alatt a ruha. Nem tud, mert óriási a páratartalom.
A házban van egy nem túl okos (összvissz hideg – meleg – forró opciókkal rendelkező) kissé öregecske felültöltős mosógép, amivel nagyjából az összes többi lakó is mos (összesen kb. 20 bérlő van még a ház különböző apartmanjaiban, diákok, tanárok, Katrina-menekültek). Ez a retró mosómasa 1 dollárossal működik (pontosabban négy darab quarterrel, negyeddollárossal). A másik gépről is azt hittük, hogy mosógép, de kiderült, hogy szárítógép (az is külön 1 dolcsi). Még jó, hogy nem abban akartam ruhát mosni, teljesen véletlenszerűen a másik volt szabad éppen. Ennyi embernél egyébként mindig figyelni kell, hogy végre szabad-e az az egy mosógép, amit a gondviselés és a főbérlő landlady a háznak biztosít – a mosógép versenyben helyzeti előnyünk van, miután a mi lakásunk esik legközelebb a mosóüreghez. Szóval a mosógépen kívül, a szárítógép jó találmány egy nagyon humid városban, csak az nem túl bíztató, hogy a szomszédasszony félbeszakítva a szárítóprogramot kapkodja ki a ruhákat, hogy ne menjenek tönkre. Egyelőre még kísérletezgetek a szabadlevegős szárítással, most éppen a fedett erkélyünkön: itt csak néhány egzotikus bogár, lény, zöld gyík telepszik a száradó ruhákra, ami még mindig jobb, mint a lukasra, rojtosra szárított ruha (ez persze csak addig igaz, amíg fel nem ugrok sikítozva az ágyra, hogy csóóóóóó-táááááááááány!!!).

De most túl hőségen, hétköznapi mizériákon, leginkább az izgat, hogy odahaza a család (és hivatalból néhány hivatalos ember is) a dédnagymamám 100. szülinapját ünnepli, amin nem lehetek ott, hogy megöleljem, megnézzem magamnak a kendős fejét, a töpörödött vékony vállát, hogy megmondjam, neki, Nanóka, Isten éltessen, adjon erőt, egészséget. Kíváncsian várom, mi volt, hogy volt.

Kétségtelen, hogy szerencse is kell 100 évhez, de ha csak nanóra gondolok, meg szokott erősíteni az a tudat, hogy ilyen erős, strapabíró dédink van, azon túl, hogy jó humorú, hogy állítólag minden nap megeszik egy fokhagymagerezdet, és világéletében sokat gyalogolt, és már kilencvenen túl volt, amikor nyolcvannak hazudta magát a MÁV jegyellenőrnek. Hogy ez a tudat segít-e abban is, hogy megvessük a lábunkat egy vadiúj, nyomulós országban, azt csak remélni tudom.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s