A Brennan’s Ház az, ahol Paul Morphy nem hivatalos sakk világbajnok felnőtt, illetve élete javarészét (kb. 40 évet) töltötte, egészen addig, amíg a New Orleans-i hőségben tett sétáját követő hirtelen hidegzuhany végzetes stroke-ot nem mért rá. A Brennan’s jelenleg az egyik legnívósabb New Orleans-i vendéglátó egység. A rózsaszín épület éppen szemben van a Louisiana Állami Bíróság épületével (ahol az Ítélet eladó/ Runaway Jury c. film is játszódik). Ez az emléktábla pedig közvetlenül a bejáratnál a két mosdó között van:

Gerencsér Csaba hívta fel rá a figyelmem a New Orleans-i hírességek kapcsán, így nem hagyhattuk ki ezt a zarándoklatot. Nagyon szép hangulatos belső udvara van a háznak / étteremnek:

Magyarul az ő tolmácsolásában olvashatunk a 19. századi sakkzseni életéről és játszmáiról a Tízezer lépés Morphyval c. könyvben, melyet Gerencsér Csaba Bilek István nagymester barátja segítségével készített 1995-ben. Akit érdekel a könyv, az a szerzőt itt tudja elérni. Jó hír, hogy készülőben van a bővített változat, amelyben már 410 játszma szerepel.

Bilek István bevezetőjéből idézve:

“Paulsen, Löwenthal, Harrwitz, Anderssen – egyaránt a született zseninek kijáró csodálattal adóztak a fiatal amerikainak, aki mellesleg a közönség kedvence is lett, életstílusa és gentlemanlike viselkedése miatt. Birminghami, londoni, párizsi vakszimultánjai, bemutató- és előnyadásos játszmái lenyűgözték a kortársakat. Zseniális ötletei, kombinációi – sőt előforduló kihagyásai, vereségei is – mint varázsos aura lengték körül az ifjút ; diadalmenete megállít- hatatlan volt, sorsszerű és magától értetődő. Emellett, jellegzetesen amerikai siker is volt, szinte túldimenzionált happening; nagy ország, nagy ember, nagy teljesítmény – és óriási elismert- ség, jól menedzselt kultúr-tűzijáték. S mindez mellékesen az Egyesült Államok diplomáciai sikereinek állandósulása közepette.

Morphy nimbusza, hatása ma is eleven: követői és sorstársai – Steinitz, Lasker, Capablanca, Aljechin és Tal, Fischer világbajnokok – szuperlatívuszokban nyilatkoztak és írtak róla. Capablanca egyenesen istenítette pozíciós ítéleteit, de Aljechin is párbajozott érte egy Snosko-Borowski elleni sajtóvitában és mindannyian tudjuk, hogy Robert Fischer véleménye szerint, ha Paul Morphy váratlanul visszatérhetne a világsakkozás körforgásába, ma is mindenkit legyőzne – játszi könnyedséggel.”

Paul Morphy szülőháza is New Orleans-ban van (Beauregard – Keyes ház). Ott nem jártunk. Lefotóztuk viszont a Brennan’s házban levő emléktáblát és a kert antik kerti bútorait.

Végül a Tízezer lépés Morphy-vel c. könyv borítólapja (Badacsonyi Sándor festménye Morhy leghíresebb játszmájáról a párizsi operában, egy előadás szünetében):

Bár adódott egynéhány érdekes dolog, pl. a kézisúlyzóm miatt a gép indulása előtt 20 perccel visszahívtak rendőri csomagmotozásra. Azt mondták olyan az összetétele mint a bombáé (meg gondolom leginkább az alakja – ez persze fel sem merült bennem a csomagoláskor, maximum az, hogy a súlyhatárt átlépem. Mellesleg a homokkal töltött bokasúly simán átment, vagyis az iszapbomba még elfogadott).

Szóval rohanás vissza az egész hosszú-hosszú csarnokon, ill. kókadt és friss utazókon át, be a motozóba, drága biztonsági fólia levág, csomag kipakol, legaljáról kivesz két súlyzó, csomag vissza, rohan újrafóliázni a bejárathoz (reptér állta), csomag ismét átmegy a röntgenen (a vizsgálóbiztos észreveszi a sérült becsekkolási szalagot és félig-meddig újraragasztja), rohan vissza a hosszú csarnokon a géphez induló kisbuszhoz, buszon eszébe jut téli kabát, repülőgép előtt leszáll, szitut közöl reptéri alkalmazottal, vissza kisbuszba, át a kifutópályán, hosszú csarnokon átfut, bekéredzkedik a passzport ellenőrökhöz, kérdez kabát felől (kabátban utazási pénz, kontaktlencse, etc.), motozószobából visszakap kabát, rohan vissza hosszú csarnokon, buszon dekkol a később csatlakozó franszia csoport miatt, gépre felszáll, gyomorgörcs kiereszt, öv beköt, vizet iszik, kilövés félórás késéssel.

Frankfurt és Washington ehhez képest már lányálom volt, minden extra sorbanállással, rohanással, pohár-ölbedöntéssel. Az egyetlen, ami miatt még aggódni kellett, hogy nem esik-e a le a hevenyészve újraragasztott csomagszalag, és esetleg a bőrönd/plasztikönd elmegy Alaszkába (miért éppen oda?). De New Orleans-ban már csak annyi volt, hogy 3 ember maradt éjszaka 3 beérkező repgép csomagjaira, és ezért darabosan működött a rendszer, de működött, és ez a fontos. Sajnos éjjel már nem szólt a jazz a reptéren, pedig az valahogy hozzátartozik a feelinghez. Aztán beszálltunk a taxiba, amit egy mozgássérült vezetett – prímán.

Kicsomagoltunk mindent, a két családi naptárt is (most január havakban Veru, D., és Evike néz ránk a falakról), hoztunk tíz darabos zsepiket, amit itt nem nagyon használnak. Leginkább diszkréten visszaszipákolják. És ez itt megszokott. Orrot fújni még rajtunk kívül nem láttam mást. Persze ízléses dobozos zsepik vannak, de azt nem jó zsebrevágni. Ja és az erős paprika krémek is rendben/egyben megérkeztek (köszi Veru)! Hiába, a kreol/ karibi csipős nem úgy csíp. Éjjel 2 felé kerültünk ágyba. Még aznap este beültünk Attila kollégáival a közeli bárba, és lenyomtunk egy-egy tál buffalo csirkeszárnyat (ehhez 3-3- csirke adta életét). A nagy Mardi Gras buli (kb. Love Parade, brazil karnevál a többhetes esemény csúcspontján) egyöntetűen most szombaton veszi kezdetét, a hivatalos keddi kezdés előtti hétvégén.

Aki meg nem tudta kihámozni, hogy miről szól a szöveg, annak ez talán segít (nem ígérek semmit). Luca, megtaláltam a szám hivatalos kontextusát ( 1 hete tette fel ‘magashegy‘ felhasználónév alatt a Magashegyi Underground zenésze.

“hahóMindenki! pont ma jutott eszembe, hogy aki nem tudja a dal történetét, annak igazából semmit sem mond a szöveg, ezért is csodálkozom azokon, akik segítség nélkül is elboldogultak… szóval a dalszöveg egy személyes élmény hatására született, amiben van egy fiú, aki halálosan szerelmes egy lányba, aki persze tojik rá. Egyik este mégiscsak együtt alszanak, mikor a takaró alól előbukkan a lány szeplős válla. A fiú csodálkozva tesz fogadalmat, hogy egyszer írni fog egy dal a lány meseszép válláról, erre a lány felpattan, szégyenlősen magára húz egy inget, majd a fal felé fordul, és elalszik. (Ez konkrétan a “hasra feküdt az ördög…” valamint a “szex szóra szeplőket dobálni…”.). Az összes többi kép (túrórudi, nap, Johnlennon…) szerepel az eredeti sztoriban, amit Janó igen csodás módon beleszőtt a szövegbe.”

A vacsoramenü vörösborral kezdődik és előételként egy tatár beafsteakre emlékeztető könnyű omlós hagymás ételt kapunk. A bélszín helyére babot képzeljünk (konzervben kapható refried beans), aztán tejföl, avokádókrém, stb. Mexikó után jön a magyaros fejezet, ami itt különösen felértékelődik: a halászlé önkéntes hala a harcsa (catfish), aztán paprikáscsirke túróscsuszával. Desszert kétféle is van, kiwi berries (mini kiwi, vagyis bogyónyi méretű kiwik, a felnőtt kiwi példányok minden jó tulajdonsgával megáldva, szőrös külső nélkül) és papaya (frissen szedett, extra nemes). Ja és persze francia csokikülönlegesség.

Igazi nemzetközi kajaharmónia. A-tól Z-ig. Na most aztán felköthetem a gatyát a kötényt, rajtunk a sor a vendéglátásban. Ehhez képest Attacs mondja ki helyettem ezt a gondolatot – nem mintha neki kellene ezen törnie a fejét.

Persze nemcsak haspókkodtunk, beszélgettünk is mindenféléről. Kétségtelenül jól esett másokkal magyarul beszélni 3 dimenzióban, nem skype-on vagy telefonon. Több mint négy hónapja vagyunk kint. Bár egymás között szinte kizárólag magyarul beszélünk, mégis plusz élményt jelent időről időre kitágítani egy egyelőre természetesebben nyelvre eső, jövő univerzumot. Hogy mikor ivódik be igazán az angol, nem tudom. Minden nap rengeteg nyelvi kulturális dolgot szívunk fel. Lassan kezdem megszokni, hogy a Thank you-ra azt mondjam, No problem/ It’s OK. Ráadásul a megfelelő hangsúllyal, intonációval és könnyedséggel. Vagy, hogy a helyi déli szokások szerint ne csak azt mondjam ‘Hello’, hanem azt, hogy ‘Hello, how are you?’ Amire aztán a válasz egyöntetűen ‘Fine’ vagy valami hasonló pozitív. És az udvarias visszakérdezés után egy ‘Get down to business’ fordulat jön, pl. elkészült e negyedévi jelentés, megküldték-e a szükséges dokumentumot, stb.. A ‘How are you’ kitétel olyan, mintha a kurta Jó napot helyett egy teljesebb Jó napot kívánok hangzana el. De ez déli dolog. New York-ban pl. nem szokás (ahogy hallom). Pláne nem egy liftben alkalmi utastársak körében. A kedvenc sztorim az, amikor az egyik itteni ismerősöm elment Amszterdamba és egy hajléktalannak pénzt adott. Ahogy előkészítette a pénztárcát, mosolyogva közeledett a hajléktalan felé egy ‘hello, how are you?’-val. Meg is kapta az őszintét. ‘Bad.’ Döbbenten mesélte el a sztorit. Azt hiszem sikerült elmagyarázni neki, hogy miért kapott egy valós, számára udvariatlan választ. És még egy dolog: napközbeni érintkezéseknél nem köszönnek el egymástól, ha aznap még találkoznak. És nem igazán szokás reggel munkába menet, megérkezés után kollégáknak automatikusan köszönni. Nem ritka, hogy bejönnek és beülnek a saját részlegükbe egy kurta ‘hello’ nélkül. Na ezt még mindig nem szoktam meg. És ebédszünetnél is elköszönök még…

Első album Audubon Zoo, a New Orleans-i állatkert, vegyes képek, fehér tigrissel, pávával, gorillákkal,  fekete medvékkel , stb. Nagyon aranyosan néz ki az egész állatkert.

Mi a Magazine Street-i művészeti kirakodóvásárt csíptük el, ami New Orleans felsővárosától belvárosáig húzódik. Mit sem sejtve, a Theo pizzériában ettünk egy isteni finom pizzát (erről még írok, mert itt evett Al Gore, Bill Clinton, meg a Talking Heads énekese is), és kifelé menet szinte belebotlottunk egy kézműves pultjába, aki régi fotókból készített gyűrűket, mandzsetta gombokat, övcsatokat, lámpabúrákat. Ideális szombat esti program volt végigsétálni a művészgalériákat, lakberendezési és ékszerboltokat, akik nemcsak a portékáikat tették ki az utcára, hanem 3-4 tagú jazz és free jazz, alternatív zenei programokkal csalogatták a látogatókat (és persze ingyen borral).

A csúcs a sufni blues volt. Csak a hang után mentünk. Egy sötét hátsó udvarban 5 blues papa játszott, kb. 8-10 oda betévedő fesztivál látogatónak. A mikrofont egy izzadt, fekete kalapos, fehér inges, és azt gondolnánk, hogy a helyi blues hagyományaitól eltérően, fehérbőrű énekes kormányozta, aki leginkább egy mulatós vajdának nézett ki. Rendkívül fickós mozgása volt, azt meg kell hagyni, rázta a testét, az arcát, a levegőt. Blues-os hörgések és hördülések közben akrobatikus mutatványnak beillő mozdulatokkal illusztrálta a dalszövegeket az aktuálisan pódiumként használt hűtőláda tetején állva, ülve, fekve. Miközben a szólógitáros a háta mögött pengette a gitárt, az énekes a fenéknyi hűtőládára feküdt és eljátszotta, hogy most őt bizony épp a masszázsszalonban rázza a hú és a há, és a hábádábádá -de dádábábá dúúúú.

Aztán egy cigánykerékkel véget ért a szám, és a vajda blues művész úr bemutatta a világhírű Otist, a fekete énekest, aki széles mosollyal, és a sötétben is elegáns óriási napszemüvegben, belekezdett egy újabb vérlázító bluesba. Rövidesen az is kiderült, hogy a zenekar minden tagja világhírű, és az egyetlen igazi zene New Orleans-ból való. ‘Hol született a zene? New Orleans-ban!’ – vágta rá a közönség, és bőszen helyeselt a zenekar állandó közönségének és állandó nőjének sejthető idős fekete nő, aki egy lócán ült bokáig érő vörös gépi kötött szoknyájában és ütemesen bólogatott a hihetetlenül jó ritmusokra. Egyszer csak a döngölt föld placcra penderült egy 60 év körüli fogatlan öreg drogosnak tűnő asszony és hosszú szoknyájában vékony karjaival táncolt a levegőben elkápráztatva az énekest, aki cserében meg is táncoltatta.

Egy nagyon őszinte pillanatot kaptunk el New Orleans-ból, ahol még a sufniban is valaha jólmenő bluespapák játszanak. Rettentően sajnálom, hogy erről már soha nem lesz videófelvétel, de itt egy félperces ízelítő a laza New Orleans utcai zenéjéből (2006):

Irdatlanul hangos kórus, gondolhatnánk, holott kb. 1-2 kabóca is elég ahhoz, hogy két ember beszélgetését elnyomja. Az elektronikus zümmögés hullámokban erősödik és halkul, mintha egy bádogkupola alatt ülnénk mechanikus hipnózisban.

A hang körülbelül ilyesmi:

Egyébként emberre ártalmatlanok, sőt gyógyításhoz is használják őket a távolkeleti medicináknál, illetve Ausztráliában, Malajziában, Kongóban stb. meg is eszik a húsosabb kabócákat. Ebből a mai napig nem tanultak, továbbra is hangosnak álcázzák magukat a magnóliafák lombjában.

A Mi jut eszedbe New Orleans-ról c. kvíz top tíz válaszában benne lennének a kabócák. Valahogy az egész kabócadelej nagyon beleillik New Orleans különleges sötéten kavargó kultúrájába, a vuduba, a temetőtúrákba, a mocsár szellemvilágába, stb. Jut eszembe, itt a Piroska és a farkas természetesen Piroska és a krokodil változatban ismert.

A Szeplős váll dalszövege pedig így hangzik:

Szeplős váll

Lámpa van az égbe’, lerajzolom egészbe,
Hogy térkép mutassa, mit nézzen aki tudja.
A szeplők a vállon, meséket írnak és bánom,
Hogy nem lettem szeplő, mesés főszereplő.

Az olyan ott, mintha lenne,
John Lennon napszemüvegben.
Az meg rámnéz, mintha várna,
Az Oscar díj átadásra.

Ketten állnak a sorban, túrorudiért a boltban,
A hátsó az egy néni, nagymamámat idézi. És
Egy lány, kinek a szíve, össze-vissza van törve,
A képe a vállon, egyszer még megtalálom.
A szex szóra szeplőket dobálni felém, nem ér,
Sok kis pötty pislog, a szám a fülemig el ér,
Játszunk most olyat, hogy én vagyok a menő,
Kreatív Yodából minden képzelőerő velem van.

Hasra feküdt az ördög, neki hiába könyörgök,
Ne bújjon bele az ingbe, és soha soha ne legyen vége.

És végre megtaláltam a távszülinapi dalt, igen, perszehogy Halász Jutka. Ezúttal nem Lajosnénak Szigetbecsére, hanem utólag is (kb. időrendben) Nanókának, Lucának, Veronikának, Szabinak, Maminak, Anyóscának, és nemsokára az én Anyumnak:

Tanulság: nem minden gyík menthető meg.

Vagy: Vannak gyíkok, akik szívesebben időznek a gáztűzhely vagy a kipufogó gáz közelében. Röviden: gázfüggő gyíkok.

Vagy: Akinek nem gyíkja, ne vegye magára.

Vagy: Addig jár a gyík a konyhára, amíg rá nem dobnak egy konyharuhát.

Vagy: Jobb ma egy gyík, mint holnap egy csótány.

Aranyos házigyík volt. A hajsza alatt egészen családtag lett. A hajsza után magányos cowboy.

Nem fogjátok elhinni (vagyis dehogynem), de ismeri ‘Ambrus bácsit’ (Galántai Ambrust) aki három éven át a New Orleans-hoz közeli Árpádhon nevű településen magyarok leszármazottjainak tanított magyar nyelvet. Na mit szóltok? Persze ezt most csak anyu, mami és a tesóim értik. A többieknek annyit, hogy pl. Ambrus bácsi tolmácsolt nekünk amikor a kórussal Olaszországban voltunk 6. osztályos koromban (illetve amikor az olasz kórus Fótra jött). Sajnos azóta megszűnt a tanítás, mivel megszűnt a szövetségi és a magyar támogatás is.

A kultúrkörút keretében elmentünk a Kossuth emléktáblához a Lafayette téren, és megtudtuk, hogy Louis Kossuth, ahogy az USA ismeri, 8000 ember előtt beszélt a reformokról, a kor szelleméről, a demokráciáról (“Democracy is with the people about the people.” – minden kezdő angolos megirígyelhetné az egyszerűség és kifejezőkészség ezen formáját, már csak azért is mert Kossuth az archaikusabb shakespeare-i és bibliai angolt sajátította el a börtönévek alatt), stb. Kossuth erre a néhány napra a szintén Louis nevű hotelben szállt meg (Louis Exchange – ma Omni Royal Orleans Hotel).

Aztán láttunk egy volt magyar gyárat, megtudtuk, hogy nagyjából kik vannak itt amerikai magyarok és mit csinálnak (gyártulajdonos, pincér, kutató, ingatlanos, stb.). A New Orleans-i magyar túra egy külön fejezetet érdemel, és fotókat. Ezért erre még mindenképp visszatérek.

Az autókázás során gyönyörű házakat láttunk a Garden Districtben, a városközpontban, és a Faubourg Marigny nevű színes művésznegyedben. Sajnálom hogy nem jegyzetelgettem, mert István fejében egy kis helyi építészettörténet halmozódott fel az évtizedek során.

Megfigyeltük már, hogy, hasonlóan a magyar utcanévadási szokásokhoz, New Orleans-ban is számos szomszédos utcanév egy adott tematikára épül, pl. a városközponthoz közeli múzsanevek (Melpomene Avenue, Thalia Street, Erato St, Clio St), aztán a napóleoni háborúk csatái (Austerlitz, Marengo, Milan).

És kaptunk egy hasznos tippet is: legyen nálunk egy síp a kulcstartón. A biztonság kedvéért.